Jelen tanulmány a címben feltett kérdésre igyekszik konstruktív választ adni.
Nőelenességgel, az alárendelt női szerep propagálásával az élet szinte minden területén a vallásoktól a gyermeknevelésen át a viccekig találkozhatunk. Gyermekneveléskor a legtöbb kultúrában sajnos kora gyerekkortól a lányokat engedelmes, önmagukat a férfiaknak alárendelő nőknek, míg a fiúkat agresszív, kemény uralkodó személyiségeknek nevelik. A nevelés eleme a társadalmi nem kialakítása is. Az embernek van biológiai és társadalmi neme. A társadalmi nem alapja a fenotípusban megjelenő biológiai nem.
A nők máig el nem ért esély-, jog-, és társadalmi egyenlősége miatt a feminizmus alapvető problémafeltevései a napjainkban is még időszerűek, mivel máig nem sikerült még a legfejlettebb társadalmaknak sem minden gondot megoldaniuk eme téren. Először lássuk magukat a problémákat, melyeket Lévai Katalin ismertetett:
A feminizmus "hőskorszakának" legfőbb állításait és problémafelvetéseit a következőkben foglalhatjuk össze:
1. A patriarchális társadalmak legitimálják a férfiuralmat és a nők sajátos természetű elnyomását.
2. A biológiai különbségeket következetesen társadalmi hátránnyá alakítják, ily módon akadályozva a nőket társadalmi funkcióik kiteljesedésében.
3. A nők gazdasági kizsákmányolása arra kárhoztatja a nőket, hogy az otthonukban szolgálják családjukat, miközben a munkaerőpiacon legfeljebb másodlagos munkaerőként jelenhetnek meg. A női munkaerőt a kormányok általában "tartalék hadseregként" kezelik, és a tőkés gazdaság érdekei szerint manipulálják.
4. A társadalom a nőket arra szocializálja, hogy elfogadják és interiorizálják alárendelt társadalmi szerepüket, és megfeleljenek a férfitársadalom mindenkori elvárásainak.
5. A férfiak a nőket szexuális objektumként kezelik, a női szexualitást elnyomják, a nők önrendelkezését saját testük és szexualitásuk felett akadályozzák.
(in: Lévai Katalin: Feminizmustörténet - I. A hatvanas évek lázadói {2000}).
Én ezen felül még egy problémát látok: a különféle feminista mozgalmak és a szexuális forradalom hatásai ellenére sok anya még sajnos a hagyományos patriarchális szerepmodellekre neveli gyermekét. Továbbá azok a társadalmak Földünk legfőbb feszültséggócai, amelyekben a férfiak gátolják, akadályozzák a nők közötti informális kapcsolatokat, ilyenek például a Balkán, Közép-Ázsia és az egész iszlám világ.
Ámde a biológiai nem sokkal kevesebb funkciót határoz meg, mint a társadalmi nemek szerinti szocializáció. A biológiai nem a szaporodásban és külső megjelenésben (ivarszervek) határozza meg az emberi faj egyedeit: a működési különbségek a faj reprodukciójában játszanak szerepet. A társadalmi nem levezetése a biológiai nem alapjáni meghatározottság szélsőséges felnagyítása, torz értelmezése legtöbbször. A férfiak uralkodó szerepe is egy ilyen elferdítés és ugyanúgy az alárendelt női szerep is az. Pedig a szuperhímek legtöbbször nem fajuk kiválóságai, hanem inkább antiszociális lények. Sok kutató szerint az emberi szuperhím (xyy, xyyy, xxyy, vagy ezek mozaikjai ivari kromoszómaszelvények) szélsőségesen agresszív, csökkent értelmi képességű egyed, aki együttélésre és együttműködésre alkalmatlan. A nőkben viszont nagyobb az együttműködési készség, amely inkább társadalmakat erősítő tényező.
Ezek ellenére sok társadalomban sajnos a férfi a felsőbbrendű, amely a viselkedésmodellektől az öltözködésig leképeződik. De vizsgáljuk meg, hogyan!
A szocializáció a megszületéskor megkezdődik: rózsaszín ruhák a lányoknak, kék a fiúknak. Majd kora kisgyermekkortól kezdve erősítik a lányokban az önalávető vonásokat (kezdeményezés, vagányság letörése, áldozatszerep megerősítése), a fiúkban meg pont fordítva van ez. A gyerekjátékok kiválasztásánál is ezek a mozgatórugók, a lányoknak baba egészségügyi játékszett, fiúknak autó, játékfegyver (szerintem senkinek sem jó az, hogy játékfegyverekkel militáns vonásokat alakítanak ki akárkiben is), a játék kiválasztásában a meglévő egészséges gyermeki igényeket is letörik a patriarchálisan hagyományos nevelést folytató szülők, nagyszülők. Saját fülemmel hallottam, amint egy nagyáruházban az anya azt válaszolja a Pókembert kérő lányának, hogy "az nem neked való, fiúknak való", de a jobb szemléletű anyák, mint Björk Guđmundsdóttir eképpen vélekednek a társadalmi szerep és a gyerekjátékok összefüggésében: Az izlandi származású énekesnő úgy érzi, eljött az idő, hogy felemelje hangját a nők jogaiért. Björk eddig kerülte ezt a kérdést, nem akarta, hogy feministának bélyegezzék, de most változtatott a hozzáállásán. Ha rajta múlik, most hároméves kislánya már nem egy ilyen világban válik felnőtt nővé. "A kilencvenes években optimisták voltunk, úgy érezhettük, végre egyenlő jogai vannak férfiaknak és nőknek. Aztán hirtelen minden összetört. Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy én is feministaként szólalok fel. Régebben mindig másra tereltem a szót, de most úgy látom, elérkezett az idő, hogy felhozzuk ezeket a kérdéseket. Bárcsak nem lenne aktuális, de kénytelen vagyok hozzákezdeni a piszkos munkához" - mondta Björk. Az énekesnőnek egyébként abból is elege van, hogy a kislányoknak szóló játékok mind arra kondícionálják a gyerekeket, hogyha felnőnek, a férfiaktól kell majd függeniük. Björknek magának is van egy hároméves kislánya, tehát volt alkalma alaposan megfigyelni a választékot: mondhatni otthon van a gyerekjátékok terén. "Ha bemegyünk egy játékboltba, mit látunk: a női szereplők - Hamupipőke vagy például a lány a Szépség és a Szörnyeteg című meséből - mind-mind a herceget várják a fehér lovon, semmi más feladatuk nincsen. De hát már 2005-öt írunk! Olyan keményen küzdöttünk, hogy a nőknek legyen beleszólásuk a dolgok alakulásába, ne pedig csak partnerük árnyékában éljenek. Erre mit látunk? A kislányokra azt a képzetet próbálják ráerőszakolni, hogy egyetlen fontos dolguk lesz az életben: hogy rátaláljanak arra a csodálatos ruhára, amiben rabul ejthetik majd a pasit" - mondta felháborodottan Björk. ([origo.hu], Tűsarok.org; kiemelés tőlem)
Ezután a kortársak, a média és a társadalom egésze erősíti meg a korai szocializációt. A hasonlóan szocializált kortárs csoport a lázadás álarca ellenére (a lázadás ekkor hatalmi lázadás, nem ideológiai, bár ideológiai álcában is jelentkezhet; a valódi ideológiai lázadás érettebb korban - legalább fiatal felnőttkorban - jellemző a lázadókra) megerősíti a társadalmi elvárások iránti szerepmodelleket, mely csoportot a közösség befolyásol mitológiájával. A közösség mitológiai rendszerét a személyközti kapcsolatoktól a médiáig számtalan csatorna táplálja. A közösség mitológiáját a népmesétől a filmekig sokféle elem jellemzi. Persze ezen mitológia - mégha sokan hivatkoznak is rá - nem biztos, hogy igaz és emberséges, azaz "nem az igazság, csak a hús irgalmatlan tömege" (Paizs Miklós).
A Björk által kifogásolt mesehős szerepmodellek az alárendelt nő hazug mítoszát adják a közösségi mitológia rendszerébe. Valójában Hamupipőke életpályája a következő: elhanyagolt gyermek, azután kamaszkorában romantikus álmokat kerget, majd férjhez megy egy nála magasabb társadalmi státuszú férfihoz, kezdetben nég a romantikus álomban érzi magát, nem véve észre, hogy szolgaszerepbe kerül lassanként: kezdetben figyelmes vele a férje, majd szül egypár gyereket, közben a figyelmesség eltűnik, Hamupipőke is a házimunkába menekül, mániákusan ügyelve arra, hogy minden tiptop legyen, házasélete elsorvad, frigiditás is felléphet nála. Gyereknevelésben túlféltő, ideges, sokszor gyerekein keresztül igyekszik élni életét, gyerekeit igyekszik függőségben tartani azzal, hogy helyette végzi el a gyerek feladatát, nem engedi érvényesülni a gyerek természetes önállóságát. Fiúgyermekeit napi praktikus tevékenységekre (önmaguk kiszolgálása, házi munka, amely nemcsak női munka!, stb.) alkalmatlan, érzelmi fejlettségükben is a dackorszakban rekedt kisgyerek tulajdonságaival, lánygyermekét pedig saját destruktivitására igyekszik nevelni. Sokszor felnőtt gyerekére is rátelepszik, hogy ő jobban tudja, mint a lánya, illetve mi lesz a fiacskájával nélküle, ugyanezt igyekszik unokáival, dédunokáival is cselekedni. Közben férje elkényelmesedik és elhidegül tőle, másutt keresi az izgalmakat (ezek a munkába meneküléstől a merész kihívásokat jelentő helyzeteken keresztül felesége megcsalásáig). Persze Hamupipőke az idővel egyre elégedetlenebb önmagával, mindenkinek csak panaszkodik, a látszatra ad, nem keresi sohasem a problémák valódi gyökerét. Vagy a családjára ráerőszakolt koloncként, vagy teljesen elmagányosodott emberként végzi. Ehhez hasonló a Hófehérke típus is.
A "Szépség" életpályája látszólag kedvezően indul, sokszor sztárolt mintagyerekként kezdi, akinek legfontosabb tulajdonsága az adott társadalom által képviselt szépségeszmény, abban a tévhitben nő fel, hogy szépségével, alázatosságával magát a boldogságot kapja jutalmul, persze egy "szuperférfi" oldalán. Persze a rendes, egyenrangú párkapcsolatban gondolkodó, őt társként kezelő férfiakat önsorsrontó módon elhajtja maga mellől, hogy neki "igazi férfi kell". Az ilyen vonzza az erőszakos, durva "Szörnyetegeket". Általában ilyen férfit is választ, abban a hiszemben, hogy odaadó alázata egy ilyen "szuperhím" mellet elvezet a boldogságba, hogy csak "jónak" kell lennie. Kezdetben lenyűgözi az ilyen férfi vadsága, vakmerősége, elkezd rajongani érte. Majd önmagát is elkezdi "Szörnyetege" nézőpontjából kezelni, önálló személyiségként megszűnik létezni. Kezdetben párkapcsolata látszólag idilli: párja ajándékokkal és bókokkal halmozza el, "romantikus" vacsorákat szervez, a "Szépség" közben további emberi kapcsolatait kezdi hanyagolni, melyek idővel leépülnek, csak a bunkókája körül forog a világa, ezzel együtt az idill is leépül, megszűnik. A "Szépség" ekkorra már teljesen kiszolgáltatja magát "Szörnyetegének", ekkor mutatkozik meg a "szuperhím" macho valódi arca: kezdetben csak durva célzásokat tesz (ezek kiszólásként gyakran megjelennek a "romantikus" időszak elejétől, miszerint a nők alsóbbrendűek és csak koloncként vannak a férfiember nyakán, de a "Szépség" figyelme átsiklik ezek felett, mivel csak az idolt látja partnerében és a megjegyzésekről tévesen azt gondolja, hogy rá nem vonatkoznak), majd átvált direkt brutális erőszakba, a "Szépség" tovább alázkodik, az erőszak meg csak nő. Legtöbbször erőszakos halállal végzi, de egy-két esetben maga öli meg bántalmazóját.
Mindkét típus igyekszik párkapcsolatát és családi életét példásnak mutatni, miközben semmi sincsen rendben. Állandóan szorongóak, igen nagy bennük a bizonyítási kényszer, melyből kifolyólag a hazugságok leplezésére egyre több energiát fordítanak, egyre mélyebb önutálatba taszítva önmagukat. Mindkét típus családja a kívülállók számára "mintacsalád", velük szoktak bezzegelve példálózni azok, akiknél a problémák felszínre kerülnek és valódi viták alakulnak ki, nem minden tiptop. Továbbá közös a két típusban az, hogy rendszerint maguk is ilyen látszatra "rendes" családban nőnek fel, melyben a valódi, őszinte szeretet ritkaságnak számít, csak az a lényeg, hogy a falu, a város népe mit szól hozzá, mely népesség legtöbb tagja bedől a látszatnak, maga is inkább a szőnyeg alatt tartja problémáit.
Minden ötödik nőt valamilyen formában rendszeresen bántalmaz partnere, a bántalmazás skálája igen széles: a verbális erőszaktól a tettlegességig fajul (sokszor több elem is együtt van egyidőben). A magyar társadalom nagy része ezt sajnos hallgatólagosan eltűri, sőt egyesek még mentségeket keresnek a bántalmazónak, az áldozatnak nem nyújtanak segítséget, sőt elutasítják. A bántalmazó kapcsolaton belül a bántalmazó fél önmagát áldozatnak állítja be, miszerint "nincs más választása", "az asszony provokálta ki", ezzel is saját felelősségét partnerére hárítja át, a bántalmazott viszont felelősnek, bűnösnek érzi magát, önmagát a bántalmazó szemszögéből szemléli. Tettes és áldozat összemosódik, a bántalmazó kapcsolatok dinamikája totalitárius, a társadalom érzéketlen és elutasító, ez maga a hétköznapi fasizmus.
A prostitúció is a nők elnyomásának egyik társadalmiasulása. A prostituált saját testét, szabadságát, életét aprópénzre váltva és igen gyakran szolgaszerepbe kényszerülve adja el, melyre sajnos megvan a kereslet. A legtöbb társadalom a prostituáltakat megveti, egynéhány még büntetőjogilag is üldözi, viszont klienseik sokszor tisztelt emberek, holott emberileg a kliens sem jobb (legalábbis a nőkkel való viszonyában), sőt gyakran embertelenebb, mint maga a prostituált, ugyanis a kliensek a legbetegebb vágyaik kielégítésére használják a prostituáltak szolgáltatásait. Ez egy tipikusan hímsoviniszta kettős mérce és kizsákmányolás, mely ellen a humánusan gondolkodóknak fel kell lépniük és tudatosítaniuk kell a társadalomban, hogy a kliens ugyanúgy benne van a dologban, mint a prosti. Sok prostituáltnak még élősködők (stricik, madámok) szívják vérét és veszik el valamely részét keresetének. Persze a patriarchális hagyományos társasdalomnak érdeke ezt fenntartani ezen okból: eme destruktív társadalmi rendszer mitológiájának az alapját szolgálja.
Az öltözködés, divat terén is az önalávetés sajnos a nők osztályrésze. Kezdjük legalulról. A divatos, trendi nőknek szánt cipők egészségtelenek, kényelmetlenek (tűsarkú körömcipőtől a vastagtalpú "csótányroppantóig" - ezek tulajdonképpen a Nyugat lótuszcipői {a lótuszcipő nőnyomorító kultusza kb. i. sz. 1100-1200-tól a kommunista forradalomig tartott Kínában, tartalma: kisgyerekkorban eltörték a lányok lábfejét, visszahajtották és bandázskötésekkel összenyomorgatták, majd egész életükben az ilyen állapotú lábhoz igazított lótuszcipőt húzták rá. Ez egész életükben tartó súlyos fájdalmakat jelentett, csak azért, hogy tessenek majd basáskodó, hímsoviniszta, érzéketlen férjeiknek - egészséges férfi nem gyönyörködik megnyomorított nőkben. Persze minden nehéz munkát ezeknek a megnyomorítottaknak kellett végezniük.}), a nők szabad mozgását gátolják, deformitásokhoz, gyulladásos folyamatokhoz vezetnek, tudatalatti üzenetük pedig: "látod, te pasi, mennyi kényelmetlenséget viselek el érted?" - ez máris defektushoz kapcsolódik: az önalávető mártírszerep léthazugságába.
Továbbá az alsó- és felsőruházat sztereotipzálása is a nők háttérbe szorítását szolgálja: a "női" fehérnemű gyakran kényelmetlen, körülményesen vehető fel, illetve le, ezzel szemben a "férfi" fehérnemű kényelmes, könnyen le- és fölvehető; a felsőruházat terén is hasonló a helyzet: a "férfias" a praktikus, a "nőies" pedig a diszfunkcionális. Pedig a ruhadaraboknak az ad értéket, ki viseli, önállóan nincs objektív értékük, a hozzájuk tartozó képzettársítások szociokulturális eredetűek és szubjektívek.
A romantika is a női önérdekérvényesítés ellen hat: a romantika nem más valójában, mint az önalávető-önsorsrontó viselkedésmodell interorizálása. A romantika nőideálja a tapasztalatlan, passzív, álmodozó, instabil lelkialkatú "szüzike". Pedig ellenjavallt, hogy komoly párkapcsolatba vagy házasságba a nő szűzen lépjen be. A defloreálás bizonyos traumatizáló élménnyel jár, a "szűztelenítő" felé (látens) alá-fölérendeltségi viszony van. A párkapcsolatok egészséges esetben viszon nem az alá-fölérendeltségen alapulnak, nem is arról szólnak. Ezért is hasznos, ha a defloreáló a "biztos történelmi homályba vész" a nő "történetében". A férfitól pont az ellenkezőit várja el a romantikus szemlélet, a két szerepmodell együtthatója kiolvasható tisztán Solness építőmester tragédiájából (Bygmeister Solness), Henrik Ibsen tollából.
És mindez hova vezet? Magába a patriarchális hagyományos társadalomba ill. családba. Ezen szerveződések az igazságtalanságba belenyugvó maradiság táptalaján az ember és a természet kizsákmányolásához vezetnek legtöbbször. A fentebb, a Björk által is említett jobb időszakban például az állatok leölésével járó ruhadarabokra is jóval kevesebb volt a kereslet, mint az azelőtti és azt követő időszakokban.
A megoldás természetesen a teljes egyenlőség, az egyenlő elbírálás mindkét nem esetében. A legtöbb hatalmi modellt fel kell váltania az egyenrangúságon és egyenjogúságon alapuló együttműködési modelleknek.
Utolsó kommentek