A békediktátum és lélektani hatásai

1920. június 4-én diktatórikus módszerrel egy igazságtalan békeszerződést erőszakoltak rá Közép-Európára az akkori politikai nagyhatalmak a Párizs melletti Nagy Trianon kastélyban. A történelmi vonatkozások ismertek, a magyar politikai elitnek nem volt érdemben beleszólása a folyamatokba, ezen cikkben nem ezekkel kívánok foglalkozni.

Mint minden diktátum, ez is igazságtalan volt, amely az etnikai elvet is elutasította - bár , ha népszavazásra vitték volna az utódállamok megalkotását, akkor is hasonló országhatárokat kaptunk volna -, az utódállamok különböző közösségi mitológiákat - Trianon-vallásokat - alkottak meg saját szubjektív nézőpontjukból. Ennek a "szerződésnek" valójában nincsenek az utódállamok tekintetében nyertesei, csak vesztesei, a valódi győztesek a nagyhatalmak politikai elitje.

A vesztesek feloszthatók nyertes- és vesztes tudatúakra: a magyarság vesztes tudatú, míg a többi nyertes. A vesztes tudatú magyarság érdekképviselete jelentős csorbát szenvedett, legyengült, míg a győztes tudatúak a hatalmi mámorukban az új államaikban levő nemzetiségek elleni - sokszor igencsak brutális - támadásokat indítottak, sokszor a vesztes magyarokat, bűnbakokként.

A győztes tudatú vesztesek közösségi mitológiájukat sokszor légbőlkapott elméletekre alapozták: Szvatopluk nagy szláv állama, dákoromán-elmélet, stb. Ez az újhitűek nagy ügybuzgalmával irreális és irracionális vágyakra és tettekre sarkallta ezen államok politikai elitjét: a hőbörgő, sovén nacionalizmust, amely pl. az államalkotó nemzetet a többségi néppel azonosítja, kizárva ebből a körből a nemzetiségeket, holott a békediktátum korában a diktátum előtti Magyarországon kb 53 %-nyi magyar élt csak.

A győztes tudatú vesztesek közösségi mitológiájának van azért jogos történelmi sérelmeken alapuló motívuma is, ugyanis a békediktátum előtti Magyarországon üldözték a nemzetiségi mozgalmakat, a nemzetiségi mozgalmak vezetőit meghurcolták, a pánszláv mozgalom lett a fő mumus a magyar hatalom szemében, Oroszország ebben a pánszlávizmusban mint egy kvázianyaország szerepelt, az Oroszországgal való kapcsolattartást kémtevékenységnek minősítették, miközben folyt az erőszakos magyarosítás.

A veztes tudatú vesztes Magyarország ugyan pár év alatt újjáépült az I. világháború után, de társadalmi tudatban nagyon is a veszteségélmény foglya maradt: a revizionista törekvésektől a gyenge önérdek-érvényesítésig ível ennek a közösségi mitológiának a hatása. Kompenzációs folyamatként felerősödött a dicső, vitéz ősök mítosza, a délibábos nyelv- és néprokonításokig (sumer-maja-kecsua-magyar, stb.), holott bebizonyosodott, hogy a magyarság ural-altaji eredetű, többszörösen keveredett nép.

Ezzel együtt a Horthy-korszakban az azt megelőző szekularizációs tendenciák ellenhatásaként a keresztény kurzus, a kereszténység és a magyarság egybemosása, a nemkeresztények önkényes kirekesztése a nemzettestből, ez a felfogás sajnos még ma is befolyásos egyes, magukat konzervatív népnemzetinek tartó körökben. A II. világháborúban ez a felfogás vezérelte az akkori magyar politikai elitet a háborús szerepvállalásában. Az ezt követő államkapitalista létező szocializmusnak sem volt pozitív válasza erre a helyzetre, a problémák szőnyeg alá söprése lett a döntő, nomeg a vesztestudat konzerválása. A politikai rendszerváltás után a pénzpiacok uralta kapitalizmusban pedig a klerikálfasiszta-nacionálsovén háborús uszítástól a teljes önfeladásig terjednek a destruktív megoldási javaslatok.
A hazug közösségi mitológiák pedig a végletekig leroncsolják a társadalom szöveteit, az állandó ellenségeskedésekhez vezetnek, amely csak mindannyiunkat tovább taszít a további veszteségekbe, további sérelmeket okozva.

A probléma megoldása ezek helyett az államhatárokat átívelő regionalizmus, a szétszakított város- és térségrészek közötti együttműködés, és a sérelmi, szimbolikus politizálás helyett a helyi problémákat megoldó gyakorlatiasság legyen. Ez még nem zárja ki, hogy az elcsatolt területeken, a győztes tudatú vesztes utódállamok területén azok, akik magyarnak vallják magukat, kaphassák meg a magyar állampolgárságot, mint ahogy viszonosan a többi ország is megadhatja ugyanezt analóg viszonylatban.

A valódi problémákat kell megoldani, hogy mindenki önmaga lehessen szabadon, a Kárpát-medence népei között az együttműködéseket kell ösztönözni, tudatosítva, hogy a sérelmek állandó felhánytorgatása csak növeli a bajt, a trianonozás csak a szégyenmagyarkodás egyik kórtünete, aki Trianonnal takarózik, az önkényuralmat akar sérelmi politizálásra építeni. Máskülönben az irracionalitás, a hazug közösségi mitológiák szétforgácsolják az egész térséget.