Sajnos manapság sok író/rendező/zenész alkot giccsesen szentimentális, úgymond "könnyen emészthető", a primitív szórakozási vágyat kielégítő alkotást avagy tákolmányt, melyeknek kötelezően jó a végük.
De milyen szándékok, motívumok vezérlik ezeknek a megalkotóit? Röviden próbálom itten elmagyarázni, hogy szerintem mik ezek a hajtóerők.
A szentimentalizmus a valódi szeretet kelléktárával bumfordi módon visszaélve azt jelenti, hogy a valódi szeretetet mímelve, de nem gyakorolva, sőt önző módon visszaélve is lehet, sőt kell művelni, az eredmény ugyanaz - mármint a szentimentalisták szerint, viszont a valóságban az öncsalások és a hazugságok szövedékét alkotja meg.
A szentimentális alkotások általában lágy hangvételűek, minden ún. szélsőségektől mentesek. Műanyag világ sugárzik belőlük.
Ezzel összefüggésben nagy átlagban kötelezően "boldog véget érnek", persze általában a "körülmények szerencsés alakulása" folytán. A happy end valódi üzenete ez: nem kell felelősséget vállalnunk önkagunkért, döntéseinkért, úgyis miden jóra fordul. Ez a léthazugságot csak súlyosbítja.
A zenében is ugyanez a helyzet: a szentimentális zene nélkülöz minden valódi művészi tartalmat, "nincs benne semmi disszonancia", "fülbemászó", "a tartalmát a lumpenproli is megérti". Pedig komoly művészeti tartalmat sokszor csak szokatlannak tartott hangzatokkal, dinamikai váltásokkal, dallamfűzésekkel lehet kifejezni.
A szentimentalizmus a kötelező "boldog végkifejlettel" társulva az egyént rombolja, az egyéniséget kioltja. Nem véletlen, hogy a diktatúrák támogatott művészete is a hamis pátosszal átitatott szentimentalizmussal volt telítve.
Szerencsére a modern művészetben számtalan egyéb vonulat is létezik, van alternatíva. Szerencsére nem Sztálin elvtárs Szovjetuniójában élünk...
Utolsó kommentek